Amikor erre a felvételre tekintesz, nem csupán csillagközi port és gázt látsz, hanem az univerzum egyik legpompásabb „ékszerdobozát”, a Rozetta-ködöt. Ez a monumentális objektum az Egyszarvú (Monoceros) csillagképben virágzik, mintegy 5000 fényévnyire tőlünk. Bár ránézésre egy törékeny virágnak tűnik, a valóságban ez egy gigantikus csillaggyár.

A köd közepén egy fiatal, forró csillagokból álló halmaz, az NGC 2244 lüktet. Ezek a „kozmikus méhek” alig néhány millió évesek, és brutális erejű csillagszelükkel fújják ki a gázt a középpontból, létrehozva a köd jellegzetes, lyukas közepét – mintha a rózsa kelyhe épp most nyílna ki. A vöröses izzást a hidrogéngáz adja, amelyet a központi csillagok ultraibolya sugárzása gerjeszt fényre.

Az égi Egyszarvú hátán utazva ez a köd a tisztaság és az újjászületés szimbóluma. A régi mondák szerint a Rozetta nem más, mint Aphrodité elveszett virágkoszorújának egy darabja, amely az égre kerülve örök mementója lett a szépségnek. Más olvasatban a „Hajnal istennőjének kertje”, ahol a csillagok harmatcseppként ragyognak a gázfelhők szirmain.

Volt egyszer, a kozmosz hajnalán egy hatalmas, sötét molekulafelhő, amely magányosan lebegett az űr hidegében. A sötétség azonban megelégelte a csendet, és a gravitáció láthatatlan ujjaival elkezdte összesodorni a port. A sűrűsödő gócpontokból apró, fénylő pontok – csillagbébik – születtek. Ahogy felragyogtak, első lélegzetükkel szétfújták a maradék sötét ködöt, és megalkották ezt a vöröslő szirmú égi rózsát, hogy a vándoroknak sose kelljen teljes sötétségben utazniuk a csillagok között.

A Rozetta-köd teljes átmérője körülbelül 130 fényév. Ez azt jelenti, hogy ha a fény sebességével utaznál, több mint egy évszázadba telne átérni az egyik szirmától a másikig. Ez a hidrogénben gazdag molekuláris felhő körülbelül 10 000 naptömegnyi gázt és port tartalmaz.