A fotón látható égi jelenség a Cepheus és a Cassiopeia határán, mintegy 600 fényévre tőlünk található. Ez a páros az egyik leglátványosabb példája annak, hogyan formálja a csillagok brutális sugárzása a csillagközi anyagot.

Tudományos háttér: Sugárzás és erózió

Az IC 59 és IC 63 nem önmagában ragyog; létük és megjelenésük szorosan összefügg a közelben található, vakítóan fényes Gamma Cassiopeiae (γ Cas) csillaggal.

• Kozmikus kölcsönhatás: A γ Cas egy hatalmas, forró B-típusú óriáscsillag, amely 65 000-szer fényesebb a Napnál. Az ebből kiáramló intenzív ultraibolya sugárzás (UV) bombázza a közeli gázfelhőket.
• A „Szellem” és a „Fátyol”: Az IC 63 (a „Szellem-köd”) közelebb van a csillaghoz, ezért dominánsan vörös színű. Ez a H-alfa emisszió: az UV-sugárzás ionizálja a hidrogéngázt. Az IC 59 távolabb helyezkedik el, így benne a porszemcséken szóródó kék fény (reflexió) dominál.
• Párolgó felhők: A tudomány ezeket üstökösszerű globuláknak hívja, mert a csillagszél szó szerint „fújja” és erodálja őket, létrehozva a jellegzetes, áramló formákat.

Mitológiai párhuzam: Kaszsziopeia gőgje

A ködök a Kaszsziopeia csillagképben találhatók, amely a görög mitológia hiú királynőjéről kapta nevét. Kaszsziopeia azzal kérkedett, hogy ő szebb a tengeri nymfáknál, ezért büntetésből az égre száműzték, ahol az örökkévalóságig a pólus körül forog.

Az IC 59 és IC 63 kísérteties, gomolygó alakjai mintha a királynő el nem múló dühének maradványai lennének, amelyek a Gamma Cassiopeiae perzselő tüzében égnek el lassan. A népnyelv ezért is nevezi őket „Kaszsziopeia szellemeinek”.

Történeti érdekesség

A ködöket Isaac Roberts walesi csillagász fedezte fel 1890-ben. Ő volt az asztrofotózás egyik úttörője, aki elsőként bizonyította be, hogy a hosszú expozíciós idő olyan részleteket is felfed az univerzumban, amelyeket az emberi szem soha nem láthatna. Ez a felvétel ennek a több mint 130 éves felfedezőútnak a modern folytatása.